Ma van a Nemzetközi Tejnap, amelyet az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete hozott létre, hogy méltassa a tej jelentőségét a globális élelmiszertermelésben.
Egyik önkéntesünk élményeivel szeretnénk árnyalni a tejről kialakult gondolatokat. Az alábbi sorok írója, és a videó készítője egy nagyüzemi tejgazdaságba és egy szabadtartásos telepre is ellátogatott, hogy saját szemével lássa, mi történik az állatokkal ezeken a helyeken.
„Kartonszámra vásároltam mindig is a tejet, hiszen sokféleképpen felhasználható, olcsó, sokáig eláll, és már óvodásként ismertem a mondást: „A tej élet, erő, egészség.” Az általános iskolában azt tanították (talán még tanítják is), hogy a tej a legfontosabb kalcium forrás és elengedhetetlen az egészséges csontokhoz. Középiskolában már ismerni kellett a helyét a táplálékpiramison és hosszasan sorolni „az egészségre gyakorolt pozitív hatásait”. Megtanultuk, hogy a tehén, amely egy 600-800 kg-s állat, nem csak a saját újszülöttjének termeli az anyatejet, hanem az emberiség számára is, a tehén haszonállat, tejéért és a húsáért létezik. A mai napig emlékszem a biológia tankönyvekben a szebbnél szebb tájakon legelésző békés, boldog tehenekre és az érzésre, hogy minden rendben van ezzel.
Azért azt is hamar megtanultam, hogy akármilyen szuperegészséges, magában nem fogyaszthatok tejtermékeket, mert annak rövid időn belül komoly következményei lesznek, de ez csak egy kis laktózintolerancia, vagy tejfehérjeérzékenység. Velem van a baj, ez csak egy emésztési zavar, normál esetben következmények nélkül lehet fogyasztani. Hasmenés ide vagy oda, „nélkülözhetetlen” tápanyagok vannak benne és amúgy is „kivitelezhetetlen tejmentesen élni”, illetve „nagyon drágák a növényi tejek”, és hát a biztonságos rossz még mindig jobb, mint a bizonytalan jó. Ha nagyon elfajulna a helyzet, már minden boltban található laktáz enzim tabletta, még gyógyszertárba sem kell menni érte.
Visszatérve az iskolai tanulmányokhoz, a legelésző tehenekhez, sajnos rá kellett jönnöm, hogy az egész egy elképesztő hazugság; hogy idill helyett kegyetlenség és erőszak, amelyben ezek az állatok élnek, ha lehet életnek nevezni azt a 6-8 évet, ami velük történik a születéstől a halálukig.
Azt gondoltam, hogy ma már nincs rossz tartás, hiszen ezért vannak az ellenőrző szervek. Amikor láttam a rejtett kamerás felvételeket, rádöbbentem, hogy álomvilágban élek.
Ugyanennyire, vagy talán még sokkolóbb volt számomra, ami a biológia tankönyvekből kimaradt, hogy ha a tejet emberi fogyasztásra szeretnénk fejni és dobozolni, akkor az újszülöttet el kell venni az anyjától, mert különben megissza és nem vagy csak nagyon kevés maradna az embernek, az pedig nem lenne gazdaságos.
Ezen teljesen megdöbbentem, hiszen logikus, de sohasem gondoltam bele. Jött a mentőötlet: nyugalom, ez biztosan csak külföldön van így, hiszen ezek külföldi felvételek, meg is bizonyosodok róla könnyen- és már hívtam is egy ismerősömet telefonon, aki nagyüzemi tehéntelepen dolgozott, hogy „figyelj csak, nálatok is elviszik az újszülöttet az anyjától, vagy ez csak külföldön van így?”
A válasz sajnos az volt, hogy 2-3 óra után elviszik tőle, de 4-5 napig megkapja az anyja tejét, utána is egy darabig, csak hígítva… Kérdeztem, hogyan viselik ezt az anyaállatok, tényleg napokig sírnak és keresik a borjaikat? A válasz az volt, hogy keresik, de ők ezt már megszokták és csak egy másik helyiségben vannak elhelyezve. Majd meghívott, hogy menjek el, nézzem meg a telepet, teljesen rendben vannak a dolgok, szívesen elmagyaráz mindent.
Így kerültem egy nagyüzemi tehéntelepre. Életem egyik legrosszabb napja volt.
Nem felejtem el soha, amit láttam, és a hangokat sem, amiket hallottam: egy pár órás, nedves, remegő, felkelni még képtelen újszülött borjút egy elszeparált helyiségben, mellette még két szerencsétlen, bár már járni tudó, pár napos borjúval. Nem felejtem az anyaállatok keserves sírását és az ajtónak csapódó testük hangját, mert próbáltak áttörni a vasajtókon, hogy óvják, védelmezzék, szoptassák és melegítsék a 9 hónapig szívük alatt hordott kicsinyüket.
„Ne sírj, hiszen csak beszélgetnek, csak egy fal választja el őket” – mondták. Elképesztő volt látni, hogy az emberi lélek hogy tagadja meg önmagát, hogy hogyan képes teljesen hitelesen magának is hazudni talán azért, hogy kevésbé fájjon a kegyetlen valóság, amiben ott álltunk mind a ketten.
Végignéztem a telepen ezeknek az állatoknak minden életkorban való létezését, amely napra pontosan meg van tervezve. A nagyüzemiben a borjak 3-4 naposan átköltöznek külön-külön egy kis ketrecbe, amit egy szűk kutyakennelhez tudnék hasonlítani. Ebből a ketrecből 60 nap után átkerülnek a borjúistállóba. A bikákat kiválogatják, máshol felhizlalják, majd mennek a vágóhídra, vagy külföldre.
Az üszőkre ugyanaz az élet vár, mint az anyjukra: inszeminálás, vemhesség, fejés, újszülöttjeik ellopása, inszeminálás, fejés és ez addig megy, amíg már annyira ki van zsigerelve a testük, hogy nem képesek már, vagy csak rossz minőségű tejet tudnak termelni. Akkor ezek az 5-6 éves, testileg-lelkileg megnyomorított állatok, akik akár 18-22 évig élnének, a vágóhídra kerülnek, ahol számomra szintén döbbenet, hogy milyen hosszan tartó, különös kegyetlenséggel ölik meg őket, tehát még csak azt sem mondhatom, hogy megváltás nekik a halál, de ez egy másik történet.
Amikor elmondom másoknak, mi a helyzet a tejjel, mindig előkerülnek a szabadtartásos, boldog tehenek, ahol az állatok szabadon, szeretetben élnek és az ő tejük „stresszmentes”.
Szerettem volna hinni benne, hogy létezik ilyen hely, ezért felkerestem egyet. Kíváncsian vártam, hogyan lehet szabad tartásban élethez, élőlényhez méltó módon elvenni egy újszülött állat anyatejét, hogy pénzért értékesítve legyen. Kevés állat, egy szeretetteljes gondozó, idilli környezet, kötelek sehol.
Meglepő és pozitív volt számomra a nagyüzemi látogatásom után, hogy az állatok nem féltek tőlem és nem menekültek minél messzebbre egymást fellökve. Itt nem láttam félelmet a szemükben, itt az embertől nem csak erőszakot kapnak, mint a nagyüzemi tartásban. Az első kérdésem volt, hogy születésük után elveszik-e a borjakat az anyjuktól. Teljes természetességgel kaptam az egyszavas választ: igen.
Megkérdeztem, hogy lelkileg mennyire viseli meg az anyaállatokat, hogy elviszik tőlük az újszülött borjaikat. Azt a választ kaptam, hogy „ezek gazdasági haszonállatok.”. Mindig ezt a választ kaptam, ha valami etikátlanság merült fel. Újabb hazugságokból épült vár omlott darabjaira, és én újra ott álltam megsemmisülten. Megint győzött a pénz az emberség felett.
Innentől már nincs remény, kötött tartást ismerősöknél sokszor láttam, oda már nem kellett mennem, egész életükben csak álldogálnak kikötve egy istállóban. Nonstop inszeminálás, fejés, elletés, újszülöttjeik elvétele, hogy ne tudjanak szopni, mert az embernek kell a tej, mindegy, milyen áron. Én útra keltem, hogy megtanuljam és megtapasztaljam a szememmel és a fülemmel azt, amit nem tanítottak, nem tanítanak és egészen biztosan a közeljövőben nem is fognak tanítani: ha tehéntejet fogyasztottam, annak ára volt: újszülött állatokat szakítottak el végleg az anyjuktól és anyákat szakítottak el az újszülöttjeiktől – hogy a fejés fájdalmas, az állatok egy darabig ellenkeznek, de megszokják, hogy jobb, ha nem teszik, mert az még fájdalmasabb. Hogy az inszeminálás nem csak egy szó, hanem egy erőszakos, fájdalmas folyamat. Hogy minden országban, Magyarországon is van egy meghatározott érték, ami fölött nem megengedett az 1 cm3 tejben található genny mennyisége (alatta viszont igen). Hogy a frissen fejt tehéntej 4-6 %-os, nem pedig 0,1-3,5 %-os, mint amit a boltokban kapunk, mert ezek hígítva vannak, hiszen gazdaságosabb és mert az emberi szervezet számára még károsabb lenne, ha nem hígítanák.
Hogy a „laktózmentes” tej a polcokon hazugság, mert a gyártók nem vonják ki a laktózt a tejből, hanem olyan vegyi anyagokat alkalmaznak, amelyek segítik a laktóz lebontását. Így nem kell rohanni az illemhelyre a „szuperegészséges”, sokszorosan higított, kalciumban gazdag testváladéktól, ami egy négylábú, 6-800 kg-s állatból jön azért, hogy a borja is hasonló paraméterekkel rendelkezzen.
Nem kell táplálkozástudományi szakértőnek, dietetikusnak, orvosnak, vagy biológusnak lennünk ahhoz, hogy egy percre leüljünk magunkkal és ledöntsük a félelemből és hazugságokból épített falainkat azáltal, hogy hallgatunk arra, amit a bensőnk súg: a tehén az utódjának termeli a tejet. Az ember pedig különös kegyetlenséggel, születéstől a halálig tartó, válogatott kínzásokkal elveszi azt tőle és mindezt úgy, hogy az emberi szervezetnek semmi szüksége egy másik faj, egy állat anyatejére.
Gépeket rakunk egy közel 1 tonnás állat tőgyére és elvesszük az utódja számára termelt anyatejet, majd mivel természetes úton pár óra alatt megromlana, különféle eljárásokkal elérjük, hogy 6-7 hónapig elálljon egy dobozban és elhisszük, hogy ez az egész teljesen természetes.
Hallgassunk a belső hangra, ő nem akar hasznot, profitot, erőszakot, kegyetlenséget, állathasználatot, laktáz enzim tablettát, hasmenést vagy krónikus betegségeket. Informálok, amíg élek és még azután is. Küzdök azért, hogy valósággá váljon a mondat: „Eljön majd a nap, amikor visszatekintünk a ma még létező tejiparra, és feltesszük a kérdést: hogyan tehettük ezt ártatlan élőlényekkel?” Egyetlen ember vagyok. Az emberiség pedig 7,6 milliárd „egyetlen emberből” áll. Egyetlen ember vagy Te is, aki ezt olvasod és mindig ez az a perc, amikor lehet változtatni. Mindig ez az a perc.”
