Leírás

Elgondolkodtál már azon, hogy az állatok kizsákmányolásának megkérdőjelezés nélküli elfogadása — mint mélyen beágyazott társadalmi norma — vajon nem egy olyan repedés a rendszerünkben, amely más területeken is érezteti a hatását?
Hogyan várhatunk fenntartható világot, békét, együttérző és elfogadó társadalmat mindaddig, amíg elemi szükségleteinkre hivatkozva normalizáljuk az erőszakot olyan érző élőlényekkel szemben, akik képesek szenvedni, örülni és kapcsolódni?

Miközben ez a legtöbb esetben már rég nem valódi szükséglet, hanem megszokás, társadalmi norma, hagyományok, félelmek — vagy egyszerűen az információ hiányából fakadó döntések. Hiszen még soha nem volt ennyire könnyű másképp dönteni.

Nem lehet, hogy ez az általános gondolkodásmód hozzájárul ahhoz, ahogyan az emberiség sokszor működik — a gyengébbek elnyomásához, az állatok tárgyiasításához, a természet kizsákmányolásához, az erőforrások feléléséhez és az érzéketlenség normalizálásához? Hiszen már gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy az együttérzés nem mindig mindenkire vonatkozik. Megtanuljuk kategorizálni a világot: kik azok, akik iránt empátiát érezhetünk — és kik azok, akik esetében ezt ki kell kapcsolnunk.

Lépésről lépésre elsajátítjuk, hogyan zárjuk ki azokat az érzéseket, amelyek egyébként természetes módon keletkeznének bennünk más élőlények szenvedésével, fájdalmával és halálfélelmével kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ez a szelektivitás nem áll meg itt?

Hogy az együttérzés „ki- és bekapcsolásának” képessége más döntéseinkre, más helyzetekre is átszivárog?

És ha megfordítjuk a kérdést:

Mi lenne, ha képesek lennénk újra kiterjeszteni az együttérzésünket — következetesen, határok nélkül? Lehetséges, hogy ebben az esetben a világunk nem az összeomlás, hanem a fejlődés felé haladna?

~ Sike Betti vegán életmòdtanácsadó, téné hobbiséf és jogász ajánlója ~